Egy politikus típus és beszédmódjának vázlata a dualizmus korából

(Az MTA politikus – elnökei, elnök – politikusai 1867 – 1918 között)

I. A dualista Magyarország, mint politikai aréna

A funkcionálisan differenciálódott modern polgári társadalom és ennek politikai arénájának kiindulópontja Magyarország történetében az Osztrák – Magyar monarchia duális állammodellje. A modern politikai erőterek, társadalmi törésvonalak és a parlamentarizmus párt- és kormánystruktúrája, a gazdaság, mint hatalom valamint a nyilvánosság szerkezetváltozása ebben a félszáz évben alapozta meg a XX. századi politikai struktúra kibontakozási lehetőségeit, miközben lassan lebontotta a XIX. század rendi társadalmi- és politikai rendszerét.

A dualizmus állam- és politikai rendszere lezárása annak a hosszú időszaknak, amelyet a Habsburg uralom Magyarországra kényszerített, és kezdete annak az új típusú politikai és társadalmi berendezkedésnek, amely már Magyarország XX. századi konfliktusaihoz vezet.

Ahhoz, hogy e korszak politikai szereplőinek és politikus típusainak lehetséges tipizálásába kezdjünk, és közülük kiemelten foglalkozzunk a dualizmus egy sajátos politikus típusával, nélkülözhetetlen feladatként adódik, magának a keretnek - amelyen belül e politikusok tevékenykedtek – rövid jellemzése.

A korszak vázlatos, a teljesség igénye nélküli történeti, politikatörténeti áttekintése annál is inkább fontos, mert politikus és kora elválaszthatatlan egységet alkot még akkor is, ha eszmetörténeti szempontból némelyik munkássága talán messzebbre mutat koránál.

A történeti vázlathoz választott szempontrendszerünk pedig kizárólag a szűken értelmezett politikai arénára vonatkozik. Elemzésünk így az államformára, a kormányformára, az országgyűlésre és a pártstruktúrára, valamint a politikai jogok gyakorlásának lehetőségeire korlátozódik, és kevésbé kívánjuk elemezni a kor pártharcait és a politikai erőtérre történő külpolitikai behatásokat.

Elsősorban tehát a politikai struktúrának közjogi berendezkedésére koncentrálunk, amely mellett külön kitérünk a társadalmi nyilvánosság átalakulása és a politikai részvétel, valamint a választójogi berendezkedés összefüggéseire.

Majd a dualista magyar állam politikus-kiválasztódását, rekrutációját és szelektálódását, valamint csoportosítási lehetőségeit vizsgálnánk meg. E téren az eddigi próbálkozások döntő mértékben a politikai programok, ideológiai állásfoglalások és az ezekből következő párthovatartozások szerint történtek. A politikusi professzió dualizmus kori meghatározását pedig a klasszikus weberi kategóriák tükrében elemeznénk, egyben bizonyos politikusi karriertípusokra is utalva.

Ez utóbbiak között jelentkezik egy sajátosan kiemelkedő politikusi kör, akiknek többsége politikai pályafutását már az 1840-es években elkezdte, és a társadalomtudományok terén szerzett hírnevük, valamint a tudomány intézményeiben elért rangjuk alapján - amelyek legtöbbjüknél a Magyar Tudományos Akadémia tagságában és vezető tisztségének betöltésében érte el tetőfokát – a kiegyezés korának, valamint az azt követő 10-15 évnek legmeghatározóbb politikusaivá lettek. Karrierjük a dualizmus során később modellé is vált bizonyos szakpolitikai területeken. Ők a tudós-politikusok, akiknek mintáját a Magyar Tudományos Akadémia elnökei adták. E fejezet végén az ő politikai karrierútjukat vázolnánk röviden.

1. Állam és politika a dualista Magyarországon

Az Osztrák – Magyar monarchia dualista állammodelljének közjogi alapja az a tizenkét törvénycikk volt, amelyet 1867. július 28-án Ferenc József,- június 8.-ai megkoronázását követően - mint magyar király szentesített a kiegyezési tárgyalások eredményeként. A forradalom utáni, közel húsz évig tartó politikai passzív ellenállás és közjogi vita, amely Deák szavaival „a rosszul gombolt kabát újragombolásáról”,[1]a Habsburg kézen elveszett államiság újrateremtéséről szólt, ezzel lezárult.

A Habsburg Birodalom két, látszólag független államból állt, amelyekben a három hatalmi ág saját nemzeti arculatot öltött, ám a kor által a nemzetközi jogalanyiságához támasztott feltételeknek nem mind feleltek meg, a szükséges szuverenitásjegyeket nem viselték mind magukon. A perszonálunió mellett az államélet további három másik területen is szorosan összekapcsolódott. Közös volt és továbbra is Bécs központtal működött az Osztrák – Magyar monarchia külügyeinek, hadügyeinek és az ezekre vonatkozó pénzügyeknek a miniszteriális politikája és adminisztrációja. Az államélet e három területe közül a Birodalmi hagyományokat megtestesítő Külügyminisztérium bírt a legnagyobb jelentőséggel, így vezetését mindenkor a Császár és Király feltétlen híve tölthette be. „A sors keserű fintora, – mondja Romsics Ignác – hogy az újjáformált birodalom egyik első és legsikeresebb, illetve utolsó külügyminisztere, akinek már csak a teljes felbomlás konstatálása jutott osztályrészül, egyaránt egy-egy Andrássy volt: 1871 és 1879 között a kegyelmet kapott „lázadó”, 1918.október 24-étől november 2-áig fia, ifjabb Andrássy Gyula.”[2]

A hadügyi igazgatás és a hadügyi irányítás elkülönült egymástól. Az elsőt a közös hadügyminiszter, a másodikat maga az uralkodó végezte a kiegyezési törvény szerint. Ugyancsak az uralkodót, mint Legfőbb Hadurat illette a bodin-i szuverenitás jegy, a háború és béke joga is. A közös hadsereg fejlesztéséről, létszámáról Ausztria és Magyarország önállóan döntött, azonban mindig közös koncepció alapján.

A két közös ügy költségvetésének összeállítását, a hiány és többlet mérlegének elkészítését és a megszavazott összegek folyósítását a közös Pénzügyminisztérium végezte. Feladata 1878-tól bővült, ekkortól ugyanis Bosznia-Hercegovina közigazgatásának irányításáért is felelt. A duális állam időszakának tíz külügy- és tizenegy közös pénzügyminisztere közül négy volt magyar mindkét tárcánál. A közös honvédelmi minisztériumot mindig osztrák, ám a három tárca közül az egyiket mindig magyar vezette.

E minisztériumok munkájukat a magyar és osztrák miniszterelnök részvétele mellett közös minisztertanácsi üléseken hangolták össze, de közjogi értelemben ez nem volt központi kormánynak tekinthető. Azonban politikai felelősségük nem csak az uralkodó irányába jelentkezett, hanem a két állam parlamentjei által delegált sajátos bizottságnak, a delegációknak irányába is. Tekintettel arra, hogy az Ausztria és Magyarország törvényhozásai által delegált 60-60 főből álló delegációk nem közös parlamentként, vagyis állandó együttes ülésezésük során gyakorolták ellenőrző feladatukat - sőt a közös parlament látszatát kerülve e delegációk leginkább külön üléseztek - politikai súlyuk és szerepük jóval csekélyebb volt a két ország tényleges parlamentjeihez képest. Az igazi politikai csatározások színteréül Magyarországon is az Országgyűlés szolgált.

A császári-királyi állam összetartozását a kiegyezés egy külön szerződése is biztosította. Ez a már említett három terület mellett további három gazdasági ügyet sorolt közös ügynek: a vám-, bank-, és a pénzrendszer kérdéseit. A külügy, hadügy és a rájuk vonatkozó pénzügyekhez képest ezek abban különböztek, hogy tízévente meg kellett újítani a rájuk vonatkozó megállapodásokat. Szintén tízévenkénti megállapodás volt szükséges a közös költségekhez való hozzájárulás mértékéről.

Minden egyéb politikai ügy mind Ausztria, mind Magyarország esetében, mint belügy jelentkezett és mindkét állam politikai szereplői, ezekben az ügyekben önállóan vívták meg csatáikat a maguk politikai arénájában.

A magyarországi politikai élet a kiegyezéstől alapvetően parlament központúvá vált. A hosszú politikai vita, amely az 1840-es évektől jelentkezett a magyar közéletben, s amely a magyar politikai-, állambölcseleti- és közjogi gondolkodásnak egyik legszebb publicisztikai tereméséhez vezettek a municipialisták és centralisták között, nyugvópontra jutott. A Szalay László, Eötvös József, Trefort Ágoston, Csengery Antall nevével fémjelzett centralisták Deák vezetése alatt, bár vele nem mindegyikőjük és mindenben egyet értve, emelt fővel, jövőbe tekintve váltak részesévé a népképviseleti alapokon szerveződő új parlamentáris rendszernek. Ezzel egyidejűleg, ahogy a vármegye politikai súlya, úgy az ennek erejében, mint az ősi alkotmány alapbástyájában hívők tábora is elapadt, és az új politikai berendezkedés a „szobatudósok”[3]politikai szereplésének fénykorát hozta el.

A kiegyezés országgyűlése, amely „- sok tekintetben alkotmányozó nemzetgyűlésnek is volt tekinthető -,”[4]az 1865-ben választott és ez év december 10-én megnyitott Országgyűlés volt. A Nyugat-Európában már két évszázada jelen lévő polgári parlamentarizmus és az ezt garantáló alkotmányos berendezkedés elfogadása és kialakítása Magyarországon e parlament munkájához köthető. A feudális rendi hagyományok és a történeti alkotmány, valamint a polgári politikai berendezkedés népképviseleti jellege együttesen jelent meg a kétkamarás, főrendiházból és képviselőházból álló Magyar Országgyűlésben. A T. Ház törvényhozó hatalmát az államfővel együtt gyakorolta.

A főrendiház a rendi Magyarország arisztokratikus politikai berendezkedésének

a lenyomataként öröklődik az új népképviseleti befolyás alatt álló parlamentáris rendszerbe. Tagjaik egyrészt születési előjoguk alapján a hercegek, bárók, grófok, vagyis az ország mágnásai, másrészt - a ház reformjáig - a főispánok, harmadrészt pedig a katolikus és görögkeleti főpapok. A főrendiház politikai súlya csekély volt, amelyet az is jól jelez, hogy nem szerveződnek benne pártformációk, inkább érdekcsoportok szerint tagolódik. Szerkezete a dualizmus során egyszer változik, 1884-ben. „A főrendiháznak, mint felsőháznak szervezéséről” címmel a Tisza-kormány nyújtott be javaslatot, amely hosszas vita után, több módosulással 1885:VII. tc.-ként alakítja át az utoljára 1791-1792-ben pusztán tagjaiban bővülő, ám azt követően változatlan főrendiházat. A reform előtti utolsó ülést a főrendiház tagjai 1885. május 21-én tartották a Nemzeti Múzeumban.[5]A reform adócenzushoz – háromezer forint évi egyenes földadóhoz – kötötte a mágnások tagságát és a kormány javaslatára az uralkodó ötven tagot nevezhetett ki élethosszig. A reform eredményeként a centralisták végső győzelmet arattak a megyén, ugyanis a törvény megszűntette a főispánok főrendiházi tagságát. Ugyanakkor helyet kapott a Kúria, a Fővárosi Ítélőtábla elnöke és képviseltették magukat a bevett vallások is. A protestáns egyházakhoz (református, evangélikus, unitárius) képest az izraelita vallásúaknak még tíz évet kellett várniuk a főrendiházi, felsőházi tagságra.[6] A főrendiház, felsőház tagsága nagymértékben megváltozik, de jellege változatlan marad. Az adócenzus eredményeként ugyanis csak a nagybirtokos arisztokrácia maradhatott a politikai élet e szegletében.

A népképviseleten nyugvó és e szerint szerveződő képviselőház 1861-ben, 1865-ben, 1869-ben valamint még 1872-ben is az 1848-as választójogi törvény alapján lett megválasztva. A választójog reformja már a kiegyezés során is fontos politikai vita téma volt. A ’48-as törvény első módosítására Lónyai Menyhért kormánya tett először törvényjavaslatot 1872-ben, azonban az ellenzéki képviselők, a Balközép Párt és a ’48-as Párt és a nemzetiségiek képviselőinek ellenállásán a javaslat elbukott. A javaslat leginkább kifogásolt része az volt, hogy a választók létszámát jelentősen csökkentette volna az a kitétele, amely szerint az egyenes adóval hátralékban lévők nem szavazhatnak. Az obstrukció ellenállási technikájának első sikeres alkalmazásaként – amelyet a képviselőházi ellenzék a dualizmus során rendre bevetett politikai fegyverként – a törvényjavaslatról a T. Ház nem szavazott.

A Bittó István által vezényelt kabinet idején született meg a Balközép támogatásával, a függetlenségiek kisebbségi tiltakozása mellett, az 1874. évi XXXIII. törvénycikk a választójogról. E törvény alapvető jelentőségű a dualista Magyar állam és politikai rendszer szempontjából, hiszen a teljes korszak változatlan jogi keretét adja. Bár a kettős monarchia fennállásának utolsó évtizedében két alkalommal is a politika porondjára kerül új választójogi törvény bevezetése, de sem az 1913. évi XIV. tc. sem pedig a felbomlás előtti 1918. évi XII. tc. alapján nem voltak választások.

Az 1874. évi XXXIII. tc.[7] hét fejezetének, összesen 121 §.–sa hűen tükrözi a magyar társadalmi-, politikai- és alkotmányos berendezkedés kereteit és behatárolja a politikai aréna lehetséges szereplőinek kiválasztódási esélyeit. Erdei Ferenc mondja a választójog dualizmus kori társadalmára gyakorolt hatása kapcsán, hogy: „A választójog szűk keretei és korlátai, a választások tényleges lebonyolítása, a virilis jog, a főrendi ház mind olyan elemei voltak a törvényhozásnak, illetve a vármegyei és községi autonómiának, hogy rajtuk keresztül nem érvényesült valóságos népuralom.”[8]

A törvény értelmében választójoga a 20. életévet betöltött, magyar állampolgárságú férfiaknak volt, akiknek adócenzusként egynegyed telek földtulajdonnal kellett rendelkezniük, szabad királyi és rendezett tanácsú városokban három lakrészből álló házat, vagy olyan földet kellett tulajdonoljanak, amely 16 forint tiszta jövedelem után volt földadóval megróva. Szintén választójoga volt, akiknek 105 forint adóköteles évi jövedelmük volt, önálló iparosok esetében legalább egy segédmunkás alkalmazását írtra elő feltételként a törvény. A jogszabály megőrizve az 1848-as tanultsági, műveltségi cenzust tételesen sorolta fel az értelmiségi kategóriákat a választásra jogosultak körében, akik számára nem határozott meg jövedelem küszöböt. Választhatott minden diplomás értelmiségi, azonban a lelkész, segédlelkész csak hivatalos egyházközösségi alkalmazása, a tanár, tanító, kisdedóvó és községi jegyző csak kinevezése, megválasztása után élhetett ezzel. A törvény 10-12.§. kizárta a szavazati jogból azokat, akik „gazdai hatalom alatt állnak”, egyenruhás testületnél szolgálnak, büntetés vagy csődeljárás alatt állnak vagy vizsgálati fogságban vannak, és akik adóhátralékosok.[9]

Képviselőjelölt pedig minden választójoggal bíró, 24. életévét betöltött, magyarul tudó férfi lehetett.

A választási rendszer és eljárás szabályozása is fontos mutatója az általában liberálisnak mondott dualista állam szabadságfelfogásának. Az ország 413 választó kerületében,[10]kizárólag egyéni jelöltekre voksolva, nyilvánosan és élőszóval választották meg a képviselőház tagjait. A választási korteskedés a „minden eszköz bevethető” alapon állt, és a legtöbb párt és jelölt kimeríthetetlen eszköztárat vetett be ennek az alapelvnek az érvényre juttatására.[11]

A kerületek beosztása Nyugat – Európai mintát követett és alapja a népesség szám volt, azonban a választójogosultak körzetenkénti eltérő számát semmilyen módon nem kompenzálta a rendszer és ezek körzetenként óriási torzulásokhoz vezetett. Egy képviselő pedig nem csak egy kerületben indulhatott, így egyes politikusok politikai ringben maradásának megtöbbszöröződött az esélye, míg a politikusi rekrutációt más felöl ez a lehetőség egyben le is szűkítette. A lényeg az volt, hogy valamelyik körzetben mégiscsak mandátumot szerezzen az adott politikus. Ha több helyen választották meg a jelöltet, akkor döntenie kellett mandátuma sorsáról, így a visszaadott mandátumok, az időközi választások és a pótválasztások újabb és újabb lehetőséget adtak a kormánypárt többségének megerősítésére.[12] A körzetek aránytalanságára pedig jó példa, hogy a millennium évében - Romsics Ignác adatai szerint -12 körzetben kevesebb, mint 500 választó és 11 körzetben pedig több mint 5000 fő voksa döntötte el egy mandátum sorsát. A politikai karrierek lehetőségét is nagymértékben befolyásolták ezek a tényezők. A választókerületek beosztása semmilyen társadalmi, politikai mozgást nem követett. A kormánypárt oldaláról a választójogi rendszer statikus jellegének szándékos fenntartása, az arányosítástól és az eljárás titkosságától való elzárkózás, az ellenzékiek oldaláról pedig a demokratikus választójog követelése vezetett el a századelőre a dualista Magyarország legkomolyabb belpolitikai konfliktusaihoz. Kozári Mónika írja a dualizmus választójogi rendszere kapcsán, hogy „ A dualizmusban a politikai döntéshozó helyzetben lévő konzervatív szabadelvű elit persze tudatában volt annak, hogy ez a választójog és választási rendszer nem korszerű. Egyet is értettek abban, hogy ideális cél Magyarországon is az általános választójog megteremtése lenne. Ezt azonban nem merték megvalósítani, mert tartottak a nemzetiségek széthúzó mozgalmaitól és az alsóbb néposztályok társadalmi megmozdulásaitól. Azaz az állam egységét és a fennálló társadalmi rend megmaradását láttak biztosítva a nagyon is keretek közé szorított választási rendtől.”[13]

A választók aránya mindezekből adódóan és e keretek között a dualizmus korszakában mindvégig átlagosan az összlakosság 6-7%-át tette ki. Bár ez folyamatos abszolút számbeli növekedést jelentett a politikai résztvevők oldalán, azonban ez mégsem tudta feloldani a robbanásszerű lakosságnövekedés és a stagnáló politikai struktúra között feszülő ellentéteket. Hanák Péter vizsgálatai szerint 1787 és a 1880 között a történelmi Magyarország lakossága 9,2 millióról 15,6 millióra nőtt és ez a szám a társadalmi mozgásokkal együtt is – kolera, kivándorlás, galíciai zsidóság betelepülése a nagyobb magyar városokba – az 1910-re 20,9 millióra növekedett.[14] Míg az 1880 – 1910 közötti időszak természetes szaporodásának már a századfordulón mélyreható és konkrét társadalmi és gazdasági következményei voltak, addig a politikai változásoknak az igényét képviselők rendre alul maradtak a régi politikai struktúrát működtető elittel szemben.[15]

Rövid közjogi vázlatunk végén, a politikai aréna jól ismert színterei közül térjünk át a dualizmus kormány- és pártstruktúrájára, hangsúlyozva, hogy nem a dualizmus egyes kormányainak és pártjainak politikai programjait kívánjuk röviden ismertetni, hanem politikatudományi oldalról összegeznénk a korszak leglényegesebb jellemzőit.

A felelős kormány és felelős minisztériumok polgári jogállami kritériuma szintén sajátos módon került szabályozásra a kiegyezési törvényben. Ennek értelmében a miniszterelnök nem a választások közvetlen eredményeként kerül hatalomba, hanem elsősorban az uralkodó joga a miniszterelnök személyének a kinevezése. A kormányzat működőképessége érdekében azonban a király rendre figyelembe vette a képviselő választások eredményét, s így miniszterelnököt a képviselőházi többséggel rendelkező pártalakulatból választott. Ettől egy estben tért el Ferenc József, amikor is a kiegyezést követő 38. évben az Ausztriával szemben álló nemzeti koalíció először tudta legyőzni - a választójogi törvény adta, eredménytorzító lehetőségeket folyton kihasználó - kormánypártot. Az uralkodó azonban, amikor a parlamentáris kormányzás lényegi játékszabályinak önkéntes betartását és az erre való politikai érettséget kellett volna bizonyítsa, könnyűnek találtatott. Nem a választásokon győztes pártból kért fel valakit, hanem leghűségesebb fegyverhordozóját, Fejérváry Gézát nevezte ki miniszterelnökké.

A parlamentáris kormányzás formailag adott volt a dualista Magyarország politikai struktúrájában, ahogy a pluralizmusé is. Tartalmi szempontból azonban – a már ismertetett jogi keretek miatt - hegemón és monocentrikus a rendszere, amelynek lényegi eleme az érdemi verseny lehetőségének központi akadályoztatása, valamint kizárása. Mindez a politikusi rekrutációra is döntő hatással volt, ahogyan a pártpolitikai csatározások végkimenetelét is eldöntötték.[16]Ez részben indoka is annak, hogy a dualizmus kormánystruktúrája szinte változatlan maradt Andrássy Gyula gróf kormányától (1867. február 20. – 1871 november14.) Wekerle Sándor harmadik kormányáig (1917. augusztus 23. – 1918. október 31.). A politikai fluktuációt így nem a struktúra, hanem a kormánytagok gyakori változása jelentette.

A kormány a miniszterelnökből és kezdetben nyolc, majd az 1868. évi XXX. tc., vagyis a horvátokkal való kiegyezés után, a horvát – szlavón - dalmát miniszterrel kiegészülve kilenc miniszterből állt. Egy miniszter ideiglenes jelleggel két minisztériumot is irányíthatott és gyakori az is, hogy a miniszterelnök egyben valamely szaktárcáért is felel.[17]A szaktárcák közül, vagyis a belügy-, honvédelmi, földművelés-, ipar- és kereskedelemügyi, igazságügyi, közmunka- és közlekedésügyi, király személye körüli, vallás- és közoktatásügyi minisztérium valamint a pénzügyminisztérium, az utóbbinak volt kimagasló jelentősége, ugyanis ez kellett biztosítsa a teljes kormányzat működésének anyagi feltételeit, és készítette elő a költségvetést és az adózás rendjét. A végrehajtó hatalmat érintő átfogó szervezeti reform mindössze egyszer volt a félszáz év alatt, 1889-ben. Ekkor a földművelés-, ipar- és kereskedelemügyi valamint a közmunka- és közlekedésügyi minisztériumokat átalakították és a Tisza – kormány létrehozta az önálló földművelésügyi és kereskedelemügyi minisztériumokat. A miniszter politikai felelőssége a képviselőház általi interpellálhatóságában jelentkezik.

A dualizmus 19 kormánya közül legtöbbször, három alkalommal Wekerle Sándor került a miniszterelnöki bársonyszékbe (1892. -1895., majd 1906. – 1910. és végül 1917. – 1918. között), a leghosszabb ideig pedig a Szabadelvű Párt vezetőjeként 1875. – 1890. között Tisza Kálmán töltötte be a posztot. A gyakori miniszter cserék mellett a szaktárca vezetők közül kiemelkedik Treffort Ágoston, aki barátjától, Eötvös Józseftől örökölte meg a vallás – és közoktatási tárcát és 1871-től haláláig, 1888-ig, 16 éven keresztül építette a magyar kulturális és tudományos életet.[18]A leghosszabb ideig miniszteri posztot betöltő személy Fejérváry Géza, honvédelmi miniszter volt 1884. – 1903. között. Politikai pályája pedig a darabont kormány élén, ennek bukásával ért véget 1906 áprilisában.

Az uralkodónak, mint államfőnek viszonylag erős politikaformáló jogköre volt. Egy felöl, mint a törvényhozó hatalom aktív résztvevője jelentkezik a magyar politikai arénában, aki összehívhatta, elnapolhatta, feloszlathatta az Országgyűlést, más felöl pedig a kormányzásra is befolyást gyakorolt az által, hogy a kormányprogram egyeztetését és közös elfogadását követően mind a miniszterelnököt, mind pedig a minisztereket ő nevezte ki. A kormány pedig kinevezési jogkörét csak uralkodói jóváhagyás mellett gyakorolhatta.

Végezetül vizsgáljuk meg hogyan alakult a pártstruktúra a politikai rendszeren belül és melyek ennek a főbb jellemzői.

A dualizmus pártrendszerének legfőbb jellemzője a hegemón jelleg. Legfőbb törésvonala pedig a kiegyezéshez való viszony volt. A választójogi rendszer nyilván a kiegyezés közjogi alapjain álló és ezt támogató pártformációknak kedvezett. Az ellenzéki, Magyarország függetlenségéhez ragaszkodó, vagy „a kiegyezési mű zátonyai” -t[19]bíráló pártok egyfelől az uralkodó szempontjai szerint voltak eleve kormányképtelenek, másfelől pedig a mindenkori kiegyezés pártiak - választási visszaélések sokaságával – zárták ki a valós politikai lehetőségek közül e pártok kormánypozícióba kerülését. A Deák-párt, mint a kiegyezést közjogilag megszavazó párttömörülés a dualizmus első öt kormányát adta (Andrássy-, Lónyai-, Szlávy-, Bittó-, Wenckheim- kormány).[20] Majd a Deák-párt bomlásával és addigi mérsékelt ellenzékének, a Balközép pártnak a kiegyezés közjogi alapjait elfogadó magatartásával jött létre 1875-ben a dualizmus nagy fúzió pártja: a Szabadelvű Párt. Vezetője és 1890-ig miniszterelnöke pedig Tisza Kálmán volt.

Ettől kezdve 1905-ig, majd 1910-től Nemzeti Munkapárt néven a politikai struktúra hegemón helyzetű pártja a Szabadelvű Párt. A választásokon, amelyek tehát sem demokratikusak, sem szabadok nem voltak,[21]mindig abszolút többséget értek el jelöltjei, több esetben ez a 60%-ot is meghaladta. A kiegyezéssel szemben álló, Magyarország nagyobb önállóságát követelő Függetlenségi és 48-as Párt pedig az érvényes voksoknak mindig csak 20% körüli arányát tudta megszerezni. A konzervatívok és liberálisok mindkét táborban megtalálhatóak voltak és egy pártképződményben több, mai értelemben vett platform is működött, amelyek leggyakrabban az ipar- és mezőgazdaság- területén jelentkező érdekeket fejezték ki.

Az államjogi viszony megítélése a dualizmus pártjainak és pártrendszerének a legmeghatározóbb alapját adja, azonban nem egyetlen szervező ereje. A XIX. század eszméi, a nagy társadalmi törésvonalak és a kor társadalmi konfliktusai mentén szintén jelentkezett a pártosodás folyamata.

A galíciai zsidóság nagyszámú betelepedésének társadalmi, gazdasági és politikai feszültségeit tükrözi Istóczy István - politikai értelemben súlytalan - Országos Antiszemita Pártja (1883). A politikai paletta legbefolyásosabb részei egyébként mind elítélték az antiszemita beszéd és politikai törekvés megjelenését. Még Kossuth az emigrációból is intencióként üzente: „az antisemitikus agitatiót mint a XIX. század embere szégyellem, mint magyar restellem, mint hazafi kárhoztatom,”.[22] A kapitalista társadalmi rend kritikáját adó, a marxista felfogást és a munkásság érdekeit megjelenítő, 1890-ben megalakult Magyarországi Szociáldemokrata Párt a tőkés-munkás törésvonal meglétét tükrözi. Az MSZDP volt a dualista Magyarország pártjai közül az első modern értelemben vett szervezett párt. A vallási törésvonal mentén létrejött pártként pedig a konzervatív nézeteket valló Katolikus Néppártot említhetjük (1895). A soknemzetiségű, de egy politikai nemzethez tartozó nemzetiségek, horvátokkal történt kiegyezés valamint az Erdéllyel való unió után szintén önálló törésvonal mentén kezdik szervezni nemzetiségi pártjaikat (Román Nemzeti Párt, Szlovák Nemzeti Párt, Szerb Nemzeti Párt).

A századforduló éveiben már a modern politikai aréna jegyei mutatkoznak Magyarországon. A politikai struktúra alakításában ekkor már meghatározó szerepűvé válnak a politikai mozgalmak és ezek intézményesülésével jelennek meg a szervezett pártok. Az egyik legmeghatározóbb ilyen mozgalom a parasztság politikai öntudatra ébredésének jelét mutató agrármozgalom. Ennek legmarkánsabb képviselője a Nagyatádi Szabó István vezette, 1909-ben alakult Országos Függetlenségi és 48-as Gazdapárt, közismertebb nevén a Kisgazdapárt. De hasonló fajsúlyú volt a választójogi mozgalom is. A szociáldemokraták mellett a liberális értelmiségiek is a választójog radikális demokratizálását követelték. A fővárosi zsidóság kis- és középpolgárságának Demokrata Pártja (1900), valamint a Jászi Oszkár és a Huszadik Század folyóira körül csoportosulók Országos Polgári Radikális Pártja (1914) is részben e mozgalomból nőtte ki magát

A korszak pártjainak döntő része választási párt volt, amelyeknek többségét arisztokratikus jellegük miatt notabilitárius, vagy honorácior pártnak is nevezhetünk. Alapításuk nem volt hatósági engedélyhez kötve, pusztán a rendszeres politikai életet élők kellett klubot, kaszinót, pártkört alakítsanak egyesületi formában, amelynek alapszabályát a belügyminiszter hagyta jóvá és működését a hatóság felügyelte. A pártrendszer e tekintetben tehát nyitott volt. A kiegyezés utáni évek pártjai nem rendelkeztek még párttagsággal, ahogyan bürokratizált szervezettel sem. Szervezettséget csak a választásokkor mutattak. Ekkor a rendőrség engedélyével és képviselőjének jelenlétében alkalmi politikai gyűléseket szerveztek és képviselőjelöltjeik számára választókerületenként egy támogató bizottságot hoztak létre. A választások között a pártok csak az országgyűlésben működtek, a pártélet pedig a T.Házban, és a képviselői klubokban, Kaszinókban zajlott.

Összegzésként megállapítható, hogy a dualista magyar állam- és politikai struktúra követi a kor kettős társadalmi struktúráját, amely Erdei Ferenc szerint „…a kapitalizálódással együtt fejlődött polgári társadalomnak és a kapitalista fejlődésben is fennmaradt rendiségbeli társadalomszerkezet együttese. Ilyenformán egészen különálló struktúrák illeszkednek egybe a magyar társadalomban, s bár ugyanannak a gazdasági szerkezetnek az osztályhelyzeteit töltik ki, mégis egymás mellett, külön-külön megálló társadalomalakulások, amelyek csak közlekedésben, kapcsolódásban és szövetkezésben állnak egymással, de még ebben a korszakban sem oldódtak egybe polgári társadalommá.”[23]Az állam és politika intézményei a feudális rendi hagyományok és a modern polgári eszmeáramlatok sajátos elegyét tükrözik. Olyan politikai rendszer ez, amely többnyire liberálisnak, szabadelvűnek hirdeti magát, de fél a demokráciától, hirdeti az állampolgári egyenlőséget, de elutasítja a politikai egyenlőséget, széles körű nemzetiségi autonómiát biztosít, de egy politikai nemzetként fogalmazza meg magát, és e politikai rendszer fenntartói közt közel ugyanannyian vannak, akik akár „érte” vagy „belőle” is élhetnének. Működése pedig egyre bővülő társadalmi nyilvánosság előtt zajlik, amelynek struktúrája az ötven év során nagymértékben átalakult.

---

[1] Gratz Gusztáv: A dualizmus kora. Magyarország története 1867-1918. 1-2 köt. Budapest, 1934, Magyar Szemle Társaság, 20.

[2] Romsics Ignác: Magyarország története a XX. században. Budapest, 2005, Osiris Kiadó,17.

[3] Kossuth Lajos nevezte így a centralisták vezetőit.

[4] Gratz Gusztáv: A dualizmus kora. Magyarország története 1867-1918. Budapest, 1934, Magyar Szemle Társaság, 31.

[5] A főrendiház a Nemzeti Múzeumban ülésezett egészen a jelenlegi Országház millenniumi, 1896-os ünnepségéig. A képviselőháznak is itt volt a székhelye 1866-ig. Ekkor az utóbbi átköltözött a Sándor főherceg - ma Bródy Sándor - utcai palotába. Mindkét ház 1904-től folytatta munkáját az ekkor befejezett, Stendl Imre által tervezett Országházban.

[6] A főrendiházi reform Tisza-javaslata már tartalmazta egy zsidó rabbi hivatalból való részvételét a főrendiházban, ám csak azt sikerült elfogadtatni, hogy a kinevezettek között izraelita vallású is lehessen. A változás 1895-ben állt be az emancipációs törekvések sikereként, az izraelita vallás recepciójával.

[7] Corpus Juris Hungarici: XXXIII. Törvény-czikk az 1848:V. törvényczikk és az erdélyi II. törvényczikk módositásáról és kiegészitéséről, Budapest, 1896. Franklin Kiadó

[8] Erdei Ferenc: A magyar társadalomról, Budapest, Akadémia Kiadó, 305.

[9] A törvényt több pontban az 1899. évi XV. tc. által megváltozott, ekkor törölték el az adóhátralékosokra vonatkozó passzusokat is.

[10] 1914-ben ez 435-re módosul

[11] Mikszáth Kálmán: Két választás Magyarországon című műve ennek a jelenségnek korhű irodalmi bemutatása.

[12] Jónás Károly, az Országgyűlési Könyvtár igazgatója szerint ez az oka annak, hogy különösen 1892-ig nem lehet pontosan feltérképezni a mandátum számok - egy konkrét időpontban - való alakulását. A források pedig sok esetben nem pontosak. Az Országgyűlés pedig ekkor még nem vezet precíz nyilvántartást, csak a mandátumlevelet igazolta.

[13] Kozári Monika: A dualista rendszer (1867-1918), Budapest, Pannonica Kiadó, 2005, 132.

[14]Hanák Péter: A dualizmus korának történeti problémái, Budapest, 1971, Tankönyvkiadó, 36.

[15] John Lukács Budapest 1900 című munkájában részletesen kitér a századelő e jelenségére, in: John Lukács: Budapest 1900, Budapest, 2004, Európa Kiadó.

[16] A választójogi körzetek beosztásánál említett torzítás nem csak puszta arányossági kérdés, hanem pártpolitikai is. Míg az ellenzéki, függetlenségi körzetekben több mint 5000 fő szavazata adott egy mandátumot, addig kormánypárti jelöltet már 500 fő körüli szavazó is képviselői székbe juttathatott.

[17] A két Deák-párti kormányfő Andrássy Gyula és Lónyai Menyhért egyben honvédelmi miniszterek, Tisza Kálmán miniszterelnök egyben belügyminiszter, Wekerle Sándor mint kormányfő pedig pénzügyminiszter is volt.

[18] Trefort kimagasló szakmai elismertségét mutatja, hogy négy egymást követő kormányban is (Szlávy -, Bittó -, Wenckheim -, és Tisza- kormány) a kultusztárca irányítója.

[19] Pethő Sándor: Világostól Trianonig, Budapest, 1925, Enciklopédia R.-T. Kiadása, 81.

[20] A Deák-párt bomlása, már Lónyai Menyhért miniszterelnökletével elkezdődött. Az 1872-es választások agresszív kormánypárti lebonyolítása, valamint Lónyai híveinek, rokonaink mandátumhoz juttatása, mind a Deák-pártban, mind a választásokon vesztes Balközép Pártban nem tetszést váltott ki. Az ellene való fellépés volt az első lépés a fúzió létrejöttében. A megbuktatott Lónyai híveivel közös vacsorákat tartott és a Deák-pártból önállósodott Lónyai-pártot ezért gúnyolták „vacsorapárt”-nak. Az utána jövő kormányok Deák-pártiak, azonban Deák visszavonulásával és beleegyezésével már mind a Balközéppel való fúziót készítették elő.

[21] Az általános, egyenlő, arányos és titkos rendszert értjük ez alatt.

[22]Idézi Romsics Ignác: Magyarország története a XX. században, Budapest, 2005, Osirsi Kiadó, 75.

[23] Erdei Ferenc: A magyar társadalomról, Budapest, Akadémia Kiadó, 1980, 295.