Boda Zsolt
Írásomban két kérdéskörrel foglalkozom. Egyrészt amellett szeretnék érvelni, hogy a globalizáció, mégpedig annak gazdasági oldala mindinkább a politika témájává válik. Egyre erősebb mozgalmak hallatják a hangjukat ez ügyben, sőt voltaképpen az egész ún. globális civil társadalom a nemzetköziesedő „turbókapitalizmus” kritikája körül szerveződik, de a – mondjuk így – hagyományos politikai pártok sem kerülhetik el az e témával való szembenézést. Az persze kérdés, hogy a globalizáció kihívása új politikai konfigurációkat (ideológiákat, szervezeteket stb.) hoz-e létre, avagy a jelenlegi intézmények, pártok megtalálják a módját annak, hogy semlegesítsék, vagy legalábbis saját ideológiájukkal valamiképpen összhangba hozzák e tematikát. Másrészt azt is be szeretném mutatni, hogy még egy erősen leegyszerűsített sémában is többféle, változatos globalizáció diskurzus azonosítható. Azaz a sajtóban és a közbeszédben gyakran sugallt globalizációpárti-globalizációellenes dichotómia valójában a nézetek és megközelítések sokféleségét sűríti egy retorikailag jól megragadható – és adott esetben politikailag kihasználható – ellentétpárba.
Mondandómhoz természetesen szükség van legalább egy hevenyészett globalizáció definícióra. Ez analitikusan valóban csak hevenyészett, viszont éppen ezért korántsem rövid, frappáns, hanem némileg szétfolyó lesz, hiszen éppen az az érdekes, hogy a politikai nyelvben hogyan konstruálódik meg e jelenség: mi tartozik bele és mi nem; melyek a releváns problémák; melyek a politikailag választható alternatívák. Figyelmemet a globalizáció gazdasági aspektusaira, és az ezzel vélelmezetten összefüggő társadalmi problémákra összpontosítom, azaz például a globalizáció mint információs forradalom következményeivel nem vetek számot. (Még akkor sem, ha természetesen mindezen dolgok szorosan összefüggenek: sem a gazdaság globalizálódása, sem pedig az ennek kritikájára szerveződő globális civil társadalom nem jöhetett volna létre az informatika és kommunikáció új rendszerei és lehetőségei nélkül. De ígérem, hogy a „minden mindennel összefügg” szlogen használatát a továbbiakban igyekszem elkerülni.)
A globalizáció gazdasági vonatkozásai is a jelenségek széles körére terjednek ki. Mindenekelőtt talán a valóban világméretű „pénzügyi szuperstruktúra” kiépülését szokás megemlíteni: a pénz- és tőkepiacok összekapcsolódásával létrejövő óriási börzét, valamint az ennek szabályozására (és méginkább ennek nevében az államok gazdaságpolitikai szabályozására) törekvő intézményrendszert, amelynek zászlóshajója természetesen a Valutaalap. E pénz- és tőkepiacok jelentősége és befolyása óriási. A lassan már unalomig ismert adatok szerint a nemzetközi pénzügyi tranzakciókban egyetlen nap alatt nagyobb összegek vesznek részt, mint a világgazdaság által egész évben megtermelt összjövedelem (vö. pl. Ugarteche, 2000: 159). Ez nem csak azt jelenti, hogy az állami központi bankok szabályozó szerepe tökéletesen eljelentéktelenedett, de azt is, hogy a pénzügyi szféra működése nagyrészt elszakadt a reálgazdasági folyamatoktól. Legalábbis abban az értelemben, hogy az utóbbi csak kevéssé befolyásolja az előbbit; fordítva azonban az összefüggés már nem áll, azaz a pénzügyi szféra óriási károkat tud okozni a reálgazdaság (és a társadalom) működésében, mint ahogyan ezt az elmúlt tíz évben a világ körül „vándorló”, és hol itt, hol ott végigseprő pénzügyi válságok tanúsítják. Soros György szerint „a dolgok mai állása nem tartható fenn” (Soros, 1998: xx), és új, mindeddig elképzelhetetlen szabályozórendszereket kell létrehozni a pénzügyi válságok kiküszöbölésére, kezelésére. Ez az új szabályozórendszer minden bizonnyal tovább fogja szűkíteni a nemzetállami szuverenitás köreit, amelyeket azonban éppen a pénzügyi szuperstruktúra működése is jelentősen erodált már.
A globalizáció másik fontos mozzanata a multinacionális vállalatok szerepének megerősödése. Ma a „multik” adják a világ GDP-jének az egyharmadát, a korszerű ipari szabadalmak 80 százalékát, és a becslések szerint e vállalatokon keresztül illetve magukban a vállalatokban bonyolódik a világkereskedelem ugyancsak mintegy 80 százaléka. Azt is tudjuk, hogy ha a vállalatok éves forgalmát és az országok nemzeti termékét összevetjük, akkor azt találjuk, hogy világ száz legnagyobb gazdasági egysége közül több, mint ötven nem ország, hanem vállalat.
A multinacionális vállalatokkal kapcsolatos problémák és diskurzusok sokfélék és messzire vezetnek. Egyrészt itt van a már említett szabályozási probléma. Bár a nemzetközi gazdaságot komplex intézményrendszer, nemzetközi szervezetek és szerződések tömkelege igyekszik koordinálni, számos probléma fennmarad (vö. Boda, 2002: 239). A leglényegesebb talán az, hogy jóllehet a szabályozórendszer viszonylag hatékony azokon a területeken (pl. beruházásvédelem, kereskedelmi szabályok stb.), amelyek a nemzetközi tőke számára fontosak, ugyanakkor meglehetősen hiányos számos más, igen fontos területen (pl. munkaügyi, szociális, fogyasztóvédelmi, ökológiai standardok). A globalizációkritikusok pontosan ezekre a hiányosságokra hívják fel a figyelmet.
Másrészt a „multik” nemcsak tőkeerejüknél fogva, hanem például az adó- és egyéb kedvezményeknek is hála méltánytalanul erős versenytársai a hazai vállalatoknak. Márpedig a közkeletű felfogás szerint a hazai vállalatok tönkremenetele, a multinacionális vállalatok túlsúlya az adott gazdaságot, valamint a munkavállalókat is kiszolgáltatottá teszi a telephelyeiket és beszállítóikat sűrűn váltogató, az állami kedvezményekre vadászó külföldi cégekkel szemben.
Harmadrészt a multinacionális vállalatok a globális fogyasztói kultúra zászlóhordozói, és legfőbb haszonélvezői. A gazdaság globalizálódásának kulturális szempontú kritikája szerint az elsősorban az amerikai ízlésvilágban gyökerező konzumerista tömegkultúra a nemzeti, lokális, hagyományos stb. értékek, ízek, (a szó szoros értelmében vett) világképek legfőbb pusztítója. Mindez pedig nem „csupán” kulturális probléma: környezetvédelmi szempontból is aggasztó az ökológiailag fenntarthatatlan fogyasztói társadalom térnyerése. Valamint itt vannak a politikai következmények is: a kulturális homogenizációval járó globalizációs folyamatokkal szembeni ellenállás máris számos „identitás-konfliktust” okozott, és ez a jövőben még szaporodhat (vö. Castells, 1997).
Negyedrészt jó érvek szólnak amellett, hogy a gazdaság globalizálódása, és különösen a „multik” térnyerése az egyik fő oka annak a világszerte tapasztalható trendnek, hogy nőnek a társadalmakon belüli egyenlőtlenségek (vö. Giraud, 1996, Reich, 1991). Az összefüggés közvetlenül is fennáll, amennyiben belátható, hogy egy nyitott gazdaságban a „globálisan versenyképes” rétegek jövedelme nem a hazai gazdaság (a javuló termelékenységen alapuló) növekedésének ütemétől, hanem kizárólag azon nemzetközi hálózat sikerétől függ, amelynek dolgozik. A multinacionális vállalatok és a növekvő egyenlőtlenségek közötti közvetett kapcsolatot pedig az állam gazdasági és társadalmi szerepét minimalizálni igyekvő azon „neoliberális” gazdaságpolitika térnyerése teremti meg, amely immár korunk domináns fejlődési paradigmáját testesíti meg. E szerint pedig egy társadalom sikerességének fő mércéje az, hogy mennyire képes bekapcsolódni a globális gazdasági folyamatokba – nem pedig mondjuk tagjainak több dimenzióban mért, komplexen értett életminősége, „jól-léte”.
Vitathatatlan, hogy a neoliberális politikák térnyerése (amelyek szellemisége legegyszerűbben talán a „liberalizáció, dereguláció, privatizáció” hármas jelszavában foglalható össze) szorosan összefügg a gazdaság globalizálódásával. A vállalatoknak nyilvánvalóan érdeke az állami szabályozás gyengülése, és ha elég nagyok és erősek, akkor ezt el is fogják érni (vö. a nagyvállalati fúziók korlátozásának feloldását az Egyesült Államokban az elmúlt húsz évben). A globális mobil tőke korában ugyanakkor az egyes országok is kénytelenek versenyezni egymással a tőkevonzó képességükben: ezt pedig leginkább a különféle támogatások biztosításával, valamint a vállalatokat terhelő szabályok enyhítésével tudják növelni.[1] A neoliberális politikákkal való összefüggése miatt a globalizáció így sokak számára egyszersmind a piacgazdaság nem csupán földrajzi expanziójának szinonimája lett. Ezt az expanziót jelzi egyrészt a korábban közösségi, állami tulajdonú közszolgáltatások (energia-, vízszolgáltatás, közösségi közlekedés, oktatás, egészségügy) magánosításának trendje, másrészt a gazdasági logika, az ökonomista diskurzus megjelenése, térnyerése a társadalmi élet korábban a gazdaságon kívülinek gondolt területein (oktatás, kultúra, gyógyítás, környezetvédelem). A globalizáció e megközelítésben tehát a társadalomnak a gazdaság általi elnyelését, vagy – Polányi Károly szavaival – a gazdaság társadalmi „kiágyazódását” is mintegy paradigmatikusan megjeleníti.
Nemcsak az érdekesség, hanem talán bizonyos analógiák kedvéért is érdemes felidézni azt, hogy nem először fordul elő a modern korban, hogy a gazdaság és a társadalom viszonya, a túlságosan nagy súllyal rendelkezőnek ítélt gazdasági szereplők (nagyvállalatok) tevékenysége politikai kérdéssé válik. Sem ismereteim, sem a jelen írás keretei nem engednek meg hosszabb történelmi fejtegetéseket, azonban nem tűnik haszontalannak egy rövid összefoglalás a XIX. század fordulójának amerikai történéseiből.
Louis Galambos amerikai történész a folyóiratok, újságok tartalomelemzésével rekonstruálta a nagyvállalatok, vállalkozók iránti attitűdök változását az Egyesült Államokban 1880 és 1940 között. Megállapításai szerint, bár már az 1870-es években alakult egy populista párt, amely a bankárok, nagyvállalkozók ellenőrzésének szükségességét, az infrastrukturális beruházások állami irányítását hirdette, 1880-ig a közvélemény még alapvetően pozitívan viszonyult a vállalatokhoz. Ekkortól azonban drámai változások regisztrálhatók: az újságok hasábjain meghatározóak lesznek a nagyvállalatokat bíráló hangok, és a populisták is számos államban győzelmet arattak. A mozgalom az 1896-os elnökválasztási kudarc után elhalt ugyan, mégis megteremtette a „plutokrata” mágnások, a mindent ellenőrzésük alá vonni akaró nagyvállalatok illetve a gyors iparosodás okozta negatív társadalmi következmények bírálatának a nyelvét és érvrendszerét. Ezt az örökséget a századfordulótól az I. világháború végéig az amerikai politikai életben meghatározó szerepet játszó progresszív mozgalom veszi át. Mind a Republikánus, mind a Demokrata Pártban erős progresszivista szárnyak tevékenykedtek, vagyis a populistákkal ellentétben ez a mozgalom valóban széles társadalmi bázist mondhatott magáénak. Erőteljes morális üzenettel rendelkező programjának lényege az iparosodás társadalmi problémáinak mérséklése volt, amit a nagyvállalatok ellenőrzése, korlátozása révén akart elérni. (Steiner és Steiner, 1991: 79-82).
A modell tehát a következőképpen néz ki. A gazdaság nagyhatalmú szereplőinek fokozottabb társadalmi ellenőrzését követelő mozgalom párttá alakul ugyan, ám képtelen hatékonyan integrálódni a politikai intézményrendszerbe. Az általa felvetett témákat azonban a pártok saját politikai „agendájuk” részévé teszik, és az eredeti üzenetet tompított formában újrafogalmazva valamiféle választ is adnak a kihívásra.
A mai helyzet sok tekintetben emlékeztet a száz évvel ezelőttire. Ahogyan akkor még a liberális mintaállamban, a korlátlan lehetőség hazájaként emlegetett Egyesült Államokban is komoly feszültségeket okozott az ipari kapitalizmus kialakulása, és mindaz, ami ezzel járt (az exponenciálisan felfutó ipari termelés, a társadalom átrétegződése, a hirtelen képződő hatalmas vagyonok, és az ijesztő hatalommal bíró vállalatbirodalmak megjelenése[2]), úgy ma a globalizálódó „turbókapitalizmus”, és annak jelenségei (a globális pénzügyi szuperstruktúra, a multik hatalma) váltanak ki hasonló reakciókat. Ne felejtsük el, hogy a gazdasági globalizáció csak az elmúlt 1-2 évtizedben ment át olyan meghatározó, nem is annyira mennyiségi, mint minőségi változásokon, amelyek újfajta társadalomszervező modellé avatták. Azok a „globalizációellenes” tüntetések pedig, amelyek manapság szinte magától értetődő módon kísérik a nemzetközi gazdasági csúcsértekezleteket, mai formájukban lényegében 1999 decemberében kezdődtek, a Világkereskedelmi Szervezet (WTO) Seattle-ben tartott értekezletén.[3]
Kétségtelen, hogy a gazdasági globalizációt bíráló társadalmi mozgalmak létrejöttek, megszerveződtek. A „globális civil társadalom” terminusa nem is jelent mást, mint azoknak a nemzetközi nemkormányzati szervezeteknek (INGO) az összességét, amelyeket „a globalizáció táplál, és amelyek a globalizáció kihívására válaszolnak” (Anheier és szerzőtársai, 2001: 7). A mozgalom (mint erre még visszatérünk) sokszínű, és kérdés, hogy jövendőbeli társadalmi, politikai szerepét milyennek prognosztizáljuk. Vajon „csupán” egyfajta visszacsatolási mechanizmusnak tekintjük, amely a társadalmi problémákat közvetíti a politikai rendszer felé, avagy egy új minőségű politikai szerveződés kiindulópontját látjuk benne? A „zöld politika” azon hívei, akik szerint a „zöld” korántsem csupán a környezet védelmére szerveződők epitethon ornans-e, hanem a modern kor problémái iránti új politikai érzékenység jelzője, kétségkívül az utóbbit remélik. Például Lányi András szerint „a környezet mint környezet (mint valami rajtunk kívül álló) védhetetlen”, és „a zöldek fellépése épp azért zavarbaejtő, nyugtalanító és valóban: felforgató, mert bírálatuk nem egyes ’túlkapások’ ellen irányul, hanem, akarva-akaratlanul, az uralkodó társadalmi-gazdasági rendszer legitimitását teszi kérdésessé a maga egészében” (Lányi, 2002: 1). Az „uralkodó társadalmi-gazdasági rend” természetesen nem a gazdasági globalizáció, hanem a növekedésvezérelt, hatékonyságelvű modern ökonómia, és az azt szolgáló hatalmi struktúra valamint technokratikus világkép; azonban mint utaltunk rá, a globalizáció sokak szemében e gazdasági-társadalmi rend betetőzése, világuralmának kiteljesedése.[4] Mármost az „ökopolitika” a hívei szerint „se nem balra, se nem jobbra, hanem elöl” található, azaz a szokásos politikai törésvonalakon túllépve fogalmazza meg a programját.
Nem lehetetlen, hogy a jövőben valóban új törésvonalak, vagy politikai szerveződések, koalíciók jönnek létre többek között a globalizáció megítélése mentén. A következő pontban éppen azt szándékozom bemutatni, hogy a globalizációval kapcsolatos diskurzusokban azonosítható néhány olyan tematikus csomópont, amely nem feleltethető meg automatikusan a hagyományos politikai irányzatoknak. Anheier és szerzőtársai (2001: 12) is azt hangsúlyozzák, hogy a globális civil társadalom fogalma homályos és vitatott koncepció, azonban ha másként nem is, de a globális kapitalizmusról szóló viták diszkurzív kereteként mindenképpen értelmezhető.
Ugyanakkor az is kétségtelen, hogy a globalizáció kihívásaira a mai politikai pártok is választ kell, hogy adjanak. Például Franciaországban megfigyelhető, hogy a „mondialisation” témája úgyszólván a közbeszéd részévé vált, közönségesen felbukkan az újságcikkekben, és a politikusok is magától értetődően hivatkoznak nem csak a fogalomra magára, de az általa konnotált problémakörre is. Amikor például Bertrand Delanoë, a francia főváros polgármestere a 2003-as Európai Társadalmi Fórum[5] esetleges párizsi megrendezéséről kibocsátott sajtótájékoztatójában a részletek kifejtése nélkül azt közli, hogy „meggyőződésem, hogy Párizsnak teljes mértékben részt kell vennie abban a nemzetközi vitában, amely a globalizációról, annak kihívásairól, valamint a túlkapásait ellensúlyozó hatalmi ágak szükségességéről folyik”, akkor feltételezi, hogy az emberek többé-kevésbé tisztában vannak azzal, hogy melyek is a globalizáció kihívásai avagy túlkapásai. A francia példát egyébként nem véletlenül, és nem is csupán azért emeltem ki, mert ezt viszonylag jobban ismerem. Érzésem szerint talán Franciaországban a legerősebb és legkiterjedtebb a globalizációval kapcsolatos diskurzus, aminek számos oka között nyilván ott van a franciák nemzeti önérzete, az ezzel összefüggő (és kulturális fensőbbségérzéssel is párosuló) hagyományos amerikaellenesség, a neoliberális politikáktól veszélyeztetett jóléti állam fenyegetettségének hangot adó szakszervezetek ereje stb.[6] Így nem meglepő, hogy a francia Szocialista Párt 2002-es választási programjának háttéranyaga rögtön a bevezető rész után hosszú fejezetben elemzi a gazdasági globalizáció, a „határok nélküli pénzügyi kapitalizmus” lehetőségeit és kihívásait, a nemzetközi szabályozás szükségességét.
A hazai politikai és közéleti diskurzusban a globalizáció korántsem tölt még be ilyen fontos helyet. Sokan még a kifejezést sem ismerik. Megérezésem szerint, hogy ha felmérést készítenénk a pártok szavazóbázisairól, akkor maga a fogalom a MIÉP szimpatizánsai között lenne a legismertebb: a zöldeket, alternatívokat leszámítva feltehetően a szélsőjobboldali az a szubkultúra, ahol mindezidáig a legtöbbet foglalkoztak e témával –könnyen sejthető, hogy milyen megközelítésben. Ugyanakkor biztosak lehetünk benne, hogy ez változni fog, és a politika, a közélet más szereplői is beszélni fognak olyan témákról, amelyek a globalizációhoz kötődnek. Néhány közelmúltbeli fejleményre utalok röviden. Egyrészt határozottan állítható, hogy az elmúlt 1-2 év során a közéleti diskurzusban markánsan megjelent a globális kapitalizmust bíráló radikális baloldali szemlélet: új, fiatal aktivistákat is mozgósítani tudó szervezetek alakultak[7], valamint néhány befolyásos értelmiségi, közíró (Tamás Gáspár Miklós, Szalai Erzsébet) hatékonyan járult hozzá a baloldali kapitalizmuskritika közbeszédbeli revitalizációjához.
Másrészt a globalizációkritika kontextusában kell értelmeznünk a Fidesz-MPP „gazdasági patriotizmus”-diskurzusát, és az ehhez kapcsolódó elemeket is, mint például a hazai vállalatok támogatását és a nagyvállalatokkal szembeni harcias nyilatkozatokat. Most nem kívánom taglalni azt a kérdést, hogy a Fidesz mennyire képviselte következetesen ezeket a gondolatokat a kormánypolitikájában (mennyire volt hatékony a Széchenyi-terv a kisvállalatok támogatásában, hogyan értelmezhető innen nézve a multinacionális vállalatoknak adott adókedvezmény fenntartása még az EU bírálata ellenére is stb.). Ennek tisztázása külön elemzést igényelne. Számunkra most annak a ténynek a leszögezése is tökéletesen elég, hogy a Fidesz a „gazdasági patriotizmust” politikai témává tette. És bár politikusai a globalizációt mint szót nemigen használták, a párt 2002-es választási programjának részletes háttéranyagában (amely elérhető volt az interneten is) hosszú, tárgyilagos, és meglepően kritikus fejtegetéseket találhattunk a témáról.
A Fidesz az Európai Unióval kapcsolatban is árnyaltabb álláspontra helyezkedett, mint a baloldali pártok: miközben politikusai minden nyilatkozatukban támogatják, ugyanakkor nem győznek figyelmeztetni a lehetséges negatív gazdasági-társadalmi hatásokra és az ezekre való felkészülés fontosságára. Az EU-tagságunkhoz szükséges alkotmánymódosítást például a Fidesz több feltételhez, köztük a hazai kis- és középvállalatok támogatásához, a csatlakozásra való felkészítésükhöz kötötte; ismeretes továbbá a külföldiek földtulajdonlásával kapcsolatos elutasító álláspontja is. Mármost tágasabb perspektívából tekintve érvelhetünk amellett, hogy az EU maga nagyléptékű kísérlet az amerikai típusú globalizáció megállítására, valamiféle európai fejlődési alternatíva fenntartására, ugyanakkor azt is mondhatjuk, hogy az EU a saját határain belül, „kicsiben” is egyfajta gazdasági globalizációt valósít meg. Nyilvánvaló, hogy az EU be fogja szűkíteni a hazai gazdaság- és társadalompolitika játékterét, és bár fejlesztési célokra komoly források állnak majd rendelkezésre, a szabadkereskedelem elsősorban a nyugat-európai nagyvállalatoknak kedvez majd. Nagyon egyszerűen fogalmazva: a hazai kisvállalat szempontjából majdnem mindegy, hogy a MAI égisze alatt egy amerikai, vagy az EU-n belül egy német nagyvállalat veszi el a piacát… Korántsem lehetetlen tehát, hogy a hazai globalizáció-kritika az elkövetkező években elsősorban EU-kritika képében fog jelentkezni, és ezt a pártok (ellenzéki szerepüknél fogva és eddigi diskurzusaik alapján elsősorban a jobboldali pártok) is művelni fogják. Tölgyessy Péter egy előadásában[8] utalt is arra a lehetőségre, hogy az EU-csatlakozás után a Fidesz esetleg igyekszik majd meglovagolni a politika által is felfokozott várakozások után szükségszerűen jelentkező elégedetlenséget.
Harmadrészt, az a tény, hogy a Fidesz viszonylag sikeresen használta a
gazdasági és a jelző nélküli patriotizmust a politikai kommunikációjában,
válaszra késztette a baloldali pártokat is. A 2002-es választási kampány alatt
elsősorban a Medgyessy Péter személyéhez kapcsolódó kommunikációban (például a
miniszterelnök-jelölt honlapján) használták a nemzeti szimbolika eszköztárát, a
választási győzelem után pedig a szocialista-szabaddemokrata kormány a „nemzeti
közép”-ként identifikálta magát. A kormánynak a Fidesz által tematizált gazdasági patriotizmusra is választ kellett
adnia, és nem tehette meg, hogy a kis- és középvállalatok ügyében ne értsem
egyet ellenzékével. A globalizáció mint kifejezés is felbukkan a
kormányprogramban, és bár csak röviden esik róla szó, a szöveg finom distanciát
jelez: „… a Kormány
konstruktív, de kritikus viszonyt kíván kialakítani globalizáció összetett,
olykor ellentmondásos jelenségéhez, amely a világgazdaságban, a környezet
nemzetközi védelmének mind erőteljesebb követelményében, a nemzetközi biztonságot
fenyegető új kihívásokban ölt testet. Miközben élni kíván a globalizáció
lehetőségeivel, látja, hogy az a nemzeti önazonosság tekintetében veszélyeket
is hordoz; ennek ellensúlyozására a Kormány hazai és regionális programokat
dolgoz ki.”[9]
Mindent összevetve azt
mondhatjuk, hogy a gazdasági globalizációhoz valamiképpen köthető témák
megjelentek a hazai közéleti, sőt a szűken értelmezett politikai diskurzusban
is. Jelen írás keretei között nincs mód arra, hogy részletekbe menő
diskurzus-elemzéssel igyekezzünk azonosítani a globalizációval kapcsolatos
diskurzusok csomópontjait; ez további munkát igényel. A következő fejezetben
csupán egy olyan elemzési szempontrendszert mutatok be röviden, amelyet a civil
társadalom globalizációval kapcsolatos álláspontjainak értelmezésére
használtak. Meglátásom szerint e kategóriarendszer nem csupán a globális civil társadalom
értelmezésére bizonyulhat hasznosnak, hanem általában is alkalmas a
globalizációval kapcsolatos diskurzusok interpretációjára. A továbbiak tehát
kutatási koncepciónak, tesztelendő hipotézisnek tekintendőek: azaz a kérdés az,
hogy a hazai diskurzusok elemzésére is ugyanolyan alkalmas-e ez a keret,
valamint, hogy az egyes álláspontokon belül melyek a fő szervező metaforák.
A kategóriarendszer ezen túl pedig alkalmas arra, hogy érzékeltesse a globalizációs diskurzusok sokszínűségét; ugyanis a sajtóban gyakran találkozhatunk azzal az erősen leegyszerűsítő megközelítéssel, amely szerint minden és mindenki, aki kritizálja a globalizációt, az „globalizációellenes”. E megközelítéssel nem csupán az a probléma, hogy hamis, hanem hogy egyoldalúságával „diskurzusritkító” eszközzé (lásd Foucault, 1991) válik. Ha csupán két kategória van, a globalizációt pártolóké és az azt kritizálóké, akkor ez utóbbi alá (és különös módon egymás mellé) kerülnek környezetvédők, anarchisták, kommunisták, szakszervezeti aktivisták, szélsőjobboldaliak, és még ki tudja, kik. Azaz a globalizációkritikus érveket könnyen le lehet söpörni az asztalról azzal, hogy ezek a szélsőséges mozgalmak szellemiségét képviselik. (Nem beszélve a globalizációkritikus rendezvényekről tudósító újságírók által rendszeresen kihagyhatatlannak ítélt poénról, hogy a „globalizációellenes” fiatalok persze az interneten és mobiltelefonon szervezték meg rendezvényüket.) Mármost az alábbiakban diskurzusokról fogok beszélni, azaz könnyen előfordulhat, hogy valamelyik érvrendszert a politikai mezőben egymástól amúgy távol eső szereplők is használják. Világos tehát, hogy nem azt akarom állítani, hogy ez nem fordul elő; sem pedig azt, hogy ez (vagy az erre való rámutatás) önmagában baj lenne. Ha van baj, az az említett kétosztatú világkép azon politikai használatával hozható összefüggésbe, amely a globalizáció értelmezéséről és értékeléséről való vitát igyekszik gátolni.
Anheier és szerzőtársai (2001) szerint a globális civil társadalom mint a globalizáció által és ellenére létrejött szerveződés nem kizárólag vagy nem elsődlegesen a szereplőinek típusai alapján, hanem e szereplőknek éppen a globalizációhoz való viszonyulásán keresztül jellemezhető a legjobban. E viszonyulásokat négy fő kategóriába osztják. Az alábbiakban ezt mutatom be, kiegészítve azzal, hogy álláspontom szerint a diskurzusokon belül melyek a fő tematikus csomópontok, szervező metaforák.
Az első a globalizációt támogató álláspont. Ez a megközelítés – akárcsak a többi – több diskurzus köré szerveződik.
- Az egyik ilyen a „jóléti”. E szerint a piacok összekapcsolódása, a határok nyitottsága jó dolog, hiszen ez fűti a gazdasági növekedést, amely jólétet teremt mindenhol. A multinacionális vállalatok mindenhova elviszik a legmodernebb gazdálkodási, menedzsment ismereteket, technológiákat, megvetve a gazdasági fejlődés alapjait. Ebből az következik, hogy a fejlődés legfontosabb eszközrendszere az, amely leginkább képes megvalósítani egy adott gazdaságnak a globális kapitalizmus intézményrendszeréhez való illeszkedését. Ilyen például a transznacionális szervezetek letelepedését és minél alacsonyabb költségen való működését lehetővé tevő infrastruktúra kiépítése stb. Talán mondani sem kell, hogy a honi közbeszédben talán a leggyakrabban, és változatos formában felbukkanó nézetről van szó, amely azonban korántsem csak itthon, hanem nemzetközileg általában is a globalizációról szóló egyik legfontosabb diskurzusnak tekinthető.[10]
- A „jóléti” gyakran kibogozhatatlanul összekapcsolódik egy talán „civilizatórikusnak” nevezhető nézettel, amely szerint a globális folyamatokba való bekapcsolódás nem csupán a gazdasági jólétet, de a valódi, minőségi fejlődés ígéretét is hordozza. E szerint a globalizálódó országok tendenciaszerűen gazdagabbak, demokratikusabbak, fejlettebb jogrendszerűek, egyszóval civilizáltabbak, rendezettebbek a többinél.[11]
- A kombinált „jóléti” és „civilizatórikus” diskurzusra példa az, a közéleti vitákban időről-időre felbukkanó jól ismert toposz, amely a globalizáció védelmében a bezárkózó, diktatórikus és éhező Észak-Korea ellenpéldájára hivatkozik. További nagy hagyománnyal bíró diskurzus az, amelyiket „kereskedelmi pacifistának” nevezhetnénk. Képviselői, akárcsak valaha Adam Smith vagy Joseph Schumpeter, a nemzetközi gazdasági együttműködésben, a békés kereskedésben a nemzetközi rendszer stabilitásának, a békének a biztosítékát látják. A nemzetközi kereskedelem eszerint nemcsak közvetlenül, a gazdasági növekedés előmozdítása révén, hanem közvetett módon, a nemzetközi együttműködés fenntartásán keresztül is hasznot hajt: a jól ismert érv szerint a kereskedelemben egymásra utalt országok nem fognak háborúzni egymással.
- A kereskedelmi pacifista nézettel hagyományosan összekapcsolódik a „liberális” álláspont, amely szerint a kereskedelem szabadsága az általános szabadságjogok része; így az állami szerepvállalás a gazdaságban, vagy a kereskedelem bárminemű korlátozása ab ovo rossz, nem csupán következményeit tekintve. A kereskedelmi pacifista nézettel szemben, amelyet itthon ritkán hallhatunk (bár a balkáni háborúk kapcsán azért fel- felbukkant), a liberális álláspont gyakran előfordul a sajtóban; ezt képviselik az SZDSZ egyes politikusai, vagy a Hayek Társaság.
A globalizációval kapcsolatos második karakterisztikus viszony az elutasítás, amelyet a globalizáció elleni védekezés jellemez. Ugyanakkor sietek leszögezni, hogy itt az elutasítás és a védekezés fogalmai tág értelemben szerepelnek: azaz korántsem csak a nacionalista bezárkózás vagy – a fejlődő országokban – a „lekapcsolódás” (delinking) antikolonialista híveit, esetleg a vallási fundamentalistákat jellemző szélsőségesnek nevezhető viszonyulásról van szó.
- Ide sorolok minden olyan diskurzust, amely a nemzetállami kereteket veszi alapul, és a nemzeti szuverenitás megerősítéséről, az állami gazdaság- és társadalompolitikák cselekvési lehetőségeinek megőrzéséről szól. Itthon főleg a jobboldali politikai tábort jellemzi ez az álláspont, amelyet a külföldiek földtulajdonlása körüli viták vagy a privatizáció azon az alapon történő elutasítása példázhat, hogy szűkíti hazánk mozgásterét, ha a nemzeti vagyon külföldi kézbe kerül. E példákból is világos lehet, hogy az elutasítás lehet szelektív: nem szükségszerű, hogy valaki a totális bezárkózás híve legyen akkor, ha ellenzi a külföldiek földtulajdonhoz jutását, vagy az a véleménye, hogy a kulturális politikában határozott állami szerepvállalásra (lásd pl. a francia filmgyártás állami támogatását), vagy a nemzeti kulturális érdekeket érvényesítő normákra, szabályozásra van szükség.[12]
- Fentebb utaltunk a gazdasági globalizáció és a neoliberálisnak nevezett gazdaságpolitikák összefüggésére. Ezt az összefüggést elfogadva, az elutasítás kategóriája alá esnek mindazok a diskurzusok, amelyek kizárnák, vagy korlátoznák a tőke logikájának túlzott érvényesítését (azaz a privatizációt és a liberalizációt) az egészségügy, az oktatás, a kultúra, vagy a környezetvédelem területén. Így tekintve a dolgot az „elutasítás” diskurzusát máris több helyütt, és korántsem csak a jobboldali körökben leljük fel – legalábbis Nyugat-Európában, mert nálunk (a fentebb említett, radikális baloldali mozgalmakat leszámítva) a politikai baloldalra nem jellemző ez a megközelítés. Felbukkan viszont különböző civil, például környezetvédelmi szervezetek megszólalásaiban.[13]
Az elutasítás, és a globalizáció elleni védekezés, az állami és társadalmi cselekvési lehetőségek fenntartásának programja tehát, mint említettük, lehet szelektív (amennyiben csak bizonyos területekre, problémákra terjed ki), és megfogalmazásában sokféle. Az analitikus pontosság kedvéért azonban azt emelném ki, hogy ez a diskurzus valahogyan az állami, nemzeti szuverenitás szervező metaforájára épül, és a demokratikus politikai intézmények legitimitását, és cselekvési körét védelmezi. Azaz a gazdaság „társadalmiasításának” programját, vagy a kisléptékű, lokális megoldásokra épülő javaslatokat a később következő, alternatívnak nevezhető megközelítés alá sorolnám.[14]
A globalizációhoz való viszonyulások harmadik fajtáját reformistának nevezhetnénk. Ennek lényege a globalizáció, a kapitalizmus globális terjedésének elfogadása, mint ami potenciálisan előnyös lehet az emberiség számára – e tekintetben, az előnyök vonatkozásában a reformisták tehát akár egyet is érthetnek a globalizációt támogatók érveivel. Velük szemben ugyanakkor azt képviselik, hogy a potenciális hasznok nem magától értetődő módon fognak realizálódni, hanem csak akkor, ha megfelelő, mégpedig alapvetően globális politikai, társadalmi intézmények őrködnek a kapitalizmus működése felett, ellenőrzik a vállalatokat. Az analógiát természetesen a jóléti állam szolgáltatja. Ha ugyanis igaz az, hogy a XX. század második felében a kapitalizmus az egyéni jólét magas szintjének és a szabadságjogoknak gyakorlatilag mindenkire kiterjedő biztosításában az emberi történelem talán legsikeresebb alakulatává vált, akkor az korántsem kizárólag a piaci gazdaságnak, hanem éppen a piaci gazdaság által okozott válságokra adott állami és társadalmi válaszoknak köszönhető. Ennek megfelelően a globális kapitalizmus is csak akkor fogja valóban az emberek érdekeit szolgálni, ha hatékony kontroll mechanizmusok biztosítják ezt.
A tekintetben persze már szóródnak a vélemények, hogy pontosan hogyan is kellene megvalósítani ezt a kontrollt.
- Az ENSZ által 2002 nyarán Johannesburgban megrendezett Fenntartható Fejlődés Csúcsértekezleten is előkerült ez a kérdés: milyen intézmények szükségesek ahhoz, hogy a globális kapitalizmus valóban a fenntartható fejlődést szolgálja. Azokkal a környezetvédőkkel szemben, akik szerint új, és erős intézményekre van szükség például a multinacionális vállalatok megregulázására, lényegében az Európai Unió is csatlakozott ahhoz az amerikai állásponthoz, amely szerint elegendő az önkéntes magatartási kódexekben testet öltő vállalati önszabályozásban bízni.
- Ennél tovább megy az az álláspont, amely szerint a létező nemzetközi intézményeket tovább kell erősíteni, a nemzetközi jogot fokozatosan fejleszteni: például el kell érni, hogy a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet (ILO) legalapvetőbb egyezményeit (a rabszolgamunka, a gyerekmunka vagy a nők hátrányos munkahelyi megkülönbözetésének tilalmáról szólót stb.) minél több ország aláírja (vö. pl. Giscard d’Estaing, 1996).
- Radikálisabb vélemények szerint azonban (vö. Korten, 1996) a nemzetközi intézmények küldetésének alapvető újraértelmezésére van szükség annak érdekében, hogy a fenntartható fejlődés hármas célrendszere (a gazdasági, a társadalmi és a környezeti fenntarthatóság) mindenhol megvalósulhasson. Ennek jegyében született meg például a Tobin-adó ötlete, amelyet számos nemzetközi civil szervezet a zászlajára tűzött.[15]
A reformista megközelítés kulcsfogalma a „globális kormányzás”, ami nem jelent mást, mint hogy az emberiség a világproblémákra (amelyek közé a gazdasági globalizáció kihívásai is tartoznak) a megfelelő intézményi szinten legyen képes politikai választ adni.
A reformista diskurzust itthon ritkán hallani: egynémely újságcikket leszámítva a közbeszédben legfeljebb a civil szervezetek megszólalásaiban jelenik meg. Ezt joggal tekinthetjük úgy, mint a magyar politikai közgondolkodás provincializmusának bizonyítékát: csak nagyon ritkán merül fel (és akkor is inkább csak regionális keretek között), hogy mi lehetne, vagy kellene, hogy legyen Magyarország álláspontja a globális problémák kapcsán. Ugyanakkor tőlünk nyugatra talán ez a globalizáció legjellemzőbb megközelítése: Franciaországban például (a globalizációt elutasító szélsőjobb kivételével) lényegében minden politikai párt retorikájában ez dominál. A nemzetközi gazdasági együttműködés fontos dolog, ám – hogy ismét a fentebb már idézett Delanoë szöveghez forduljunk – szükség van a globalizáció „túlkapásait ellensúlyozó hatalmi ágakra” is.
Végül befejezésként tekintsük a globalizáció negyedik karakterisztikus megközelítését, amelyet talán alternatívnak nevezhetünk! Azoknak az álláspontjára gondolunk, akik nem feltétlenül ellenzik a globalizációt, miközben nem is támogatják; inkább „kiszállni” akarnak belőle, követve saját életmódjukat, többé-kevésbé függetlenül kormányoktól, nemzetközi intézményektől, multinacionális vállalatoktól. Alapvetően egyéni, családi vagy még inkább kisközösségi stratégiákról van szó: „életmódkísérletekről” (mint például „ökofalu” alapítása), vagy „önsegélyről”, lokális, civil gazdasági kezdeményezésekről (mint például a helyi vagy „zöld pénz” létrehozása) azzal a céllal, hogy helyben teremtsenek munkalehetőségeket, csökkentsék gazdasági függőségüket és/vagy revitalizálják a közösségi életet, megőrizzék a hagyományokat stb.[16]
Nyilvánvaló, hogy ez az alternatív megközelítés a „nagypolitikában” kevés szerephez juthat, azonban fontos lehet helyi szinten. Végső soron a legtöbb, amit egy települési önkormányzat a globalizációval kapcsolatban tehet, az az, hogy kreatív módon találja ki azt a módot, ahogyan megőrizheti hagyományait, kulturális identitását, használhatja fel a rendelkezésére álló helyi erőforrásokat az emberek jól-léte érdekében, és igyekszik a viszonylag csekély eszközökkel, amelyekkel bír, a rajta messze túlmutató folyamatokat e célok szolgálatába állítani.
Hivatkozott irodalmak
- Anheier, H., M. Glasius és M. Kaldor (2001): „Introducing global civil society” in uők. (szerk.): Global Civil Society Yearbook 2001 (Oxford University Press), 3-20. o.
- Boda Zsolt (2002): „International Ethics and Globalization” in Zsolnai L. (szerk.): Ethics in the Economy (Peter Lang, Oxford), 233-248.o.
- Cable, Vincent (1996): „The new trade agenda: universal rules amid cultural diversity”, International Affairs, 2. sz, 225-242.o.
- Castells, M. (1996): The Information Age: Economy, Society and Culture. Vol. I: The Rise of the Network Society (Blackwell Publishers)
- Castells, Manuel (1997): The Information Age: Economy, Society and Culture. Vol. II: The Power of Identity (Blackwell Publishers).
- Dauncey, Guy (2001): Összeomlás után. A szivárványgazdaság kialakulása. (Budapest, Göncöl Kiadó).
- Giraud, Pierre-Noël (1996): L’inégalité du monde: économie du monde contemporain (Paris, Gallimard).
- Giscard d'Estaing, O. (1996): "Le défi de la mondialisation de l’économie pour les entreprises européennes” Humanisme et entreprise, décembre, 65-95. o.
- Gowdy, John (1995): „Trade and Environmental Sustainability: An Evolutionary Perspective” Review of Social Economy, Winter, 493-509. o.
- Lányi András (2002): „Az ökopolitika és a hagyomány”, kézirat.
-
Reich, Robert (1991): The Work of Nations
(New York, Knopf).
-
Soros, George (1998): The Crisis of Global Capitalism
(UK: Little, Brown and Company).
-
Steiner, George A. és Steiner, John F. (1991): Business, Government,
Society. (McGraw-Hill, Inc.)
-
Tobin, J. (1994): „A Tax on International Currency Transactions” in UNDP: Human Development Report 1994
(Oxford University Press, New York), 70.o.
-
Ugarteche, Oscar (2000): The False Dilemma.
Globalization: Opportunity or Threat? (London, New York,
Zed Books Ltd.).
-
Valier, J. (2000): „Pauvreté, inégalités et politiques sociales dans les Tiers-mondes depuis la fin des années quatre-vingt”, in: Bourguignon, F. et al.: Développement (Paris,
La Documentation française),
127-156.o.
-
Vogel, David (1997): Trading Up. Consumer and Environmental Regulation in a Global Economy (Harvard University Press, Cambridge, London)
[1] Brazília a kilencvenes évek folyamán többször lazított környezetvédelmi szabályozásán; Malajziában a munkaügyi törvények (így például a szakszervezet alakítás joga) nem érvényesek az exportra (multiknak) termelő kiemelt gazdasági zónákban; és így tovább.
[2] Ez a hatalom – nem meglepő módon – magukat az érintetteket is megrészegítette. A vasúti kocsijáról híres Pulmannról ismeretes, hogy egy új települést alapított, amelyben minden épület, intézmény az ő tulajdona volt, és amelyet egyfajta felvilágosult zsarnokként igyekezett igazgatni. Messzemenően beavatkozott például az ott lakó munkásainak magánéleti szokásaiba is, egészen addig, amíg egy bírósági ítélet ki nem mondta, hogy a tulajdonosi jogok nem adnak többlet politikai jogokat.
[3] A globalizációellenes civil mozgalmak persze hamarabb kezdtek megszerveződni. Fontos előzményt jelentenek azok a politikai mozgalmak és szervezetek, amelyek már a hatvanas években, de különösen a nyolcvanas évektől (az adósságválság kialakulása és a Világbank fokozódó szerepvállalása nyomán) bírálták a fejlődő országokat sújtó igazságtalan kereskedelmi rendszer szabályait, a multinacionális vállalatoknak a szegény országokban folytatott tevékenységét, és aztán a Világbank és a Valutaalap szerepét a neoliberális politikák terjedésében. A kilencvenes években aztán felgyorsultak az események: a szocialista rendszer összeomlásával a globális kapitalizmus (és ezzel párhuzamosan a globális civil társadalom) fejlődése új lendületet vett. E sorok írója is jól emlékszik arra a nemzetközi környezetvédő szervezetek által a kilencvenes éves elején tartott konferenciára, ahol a multinacionális vállalatok terjeszkedésének veszélyeire figyelmeztették a közép- és kelet-európai résztvevőket. A globalizáció és a globális civil mozgalom szempontjából két fontos dátumot említsünk még meg: 1994 és 1997. Az első a Világkereskedelmi Szervezet megalakulásának ideje, a második az az év, amikor napvilágra került a Multilaterális Beruházási Egyezmény (MAI) eladdig titkos tárgyalásokon kialakított szövege. Az MAI terve nem csak a titkolódzás miatt kavart botrányt, de azért is, mert felháborítóan kibővítette volna a multinacionális vállalatok jogait a fogadó országokkal szemben. Nemcsak a civilek, de például az Európai Parlament is felháborodottan utasította el a tervezetet. (Azóta persze sok minden újra a tárgyalóasztalra került például a GATS, a szolgáltatások nemzetközi kereskedelméről szóló egyezmény keretében.)
[4] Számos „zöld” szerzőnél fellelhető például a rák-metafora: eszerint a modernitás a maga pusztító technológiáival, és a Földet felemésztő gazdasági expanziójával olyan, mint egy rosszindulatú betegség, amely immár szétterjedt az egész világon. Szelídebb megfogalmazásban (lásd pl. Gowdy, 1995: 508) legalább annyit mondhatunk, hogy bár nem maga a globalizáció teszi, hogy a mai fejlődés nem fenntartható, de hozzájárul ahhoz, így a fenntartható fejlődés szükséges (jóllehet nem elégséges) feltétele a gazdaság valamiféle „relokalizációja”.
[5] 2001-ben, a Davosi Világgazdasági Fórum ellenrendezvényeként szervezték meg először a brazíliai Porto Alegrében a Társadalmi Világfórumot (World Social Forum), amely a globalizációellenes és -kritikus civil szervezetek seregszemléje volt. 2002-ben újra sor került a rendezvényre, majd Firenzében életre hívták az Európai Társadalmi Fórumot is.
[6] Franciaország például azon kevés államok közé tartozik (sőt, Nyugat-Európából talán az egyetlen volt), amely magas szintű kormánydelegációval vett részt már a 2001-es porto alegre-i Társadalmi Világfórumon is.
[7] Így például az eredetileg Franciaországból indult, nagy ismertségre szert tett nemzetközi globalizációkritikai mozgalom, az ATTAC (a betűszó a Szövetség a Pénzügyi Tranzakciók Megadóztatásáért a Polgárok Megsegítésére rövidítése) hazai szervezete is erősen szélsőbalosra sikeredett.
[8] A Méltányosság Politikai Elemző Kör 2002. október 22.-i, a Kossuth Klubban rendezett vitaestjén.
[9] A kormányprogram 2002-ben elérhető (volt) az interneten a www.miniszterelnok.hu alatt.
[10] A világ fejlesztési „csúcsszerve”, a Világbank lényegében minden anyagában ezt a nézetet képviseli: ha vannak is a globalizációhoz köthető problémák, negatív jelenségek, azért összességében ez még mindig a kisebbik rossz minden más alternatívával szemben. Ezt illusztrálta M. Woolcock, világbanki szakértő előadása is („Globalization, governance and civil society”) a Közép-Európa Egyetemen, Budapest, 2001. december 3. A világbanki politika és retorika kritikájára lásd Castells (1996: 148-152) és Valier (2000).
[11] Vogel (1997) például amellett érvel, hogy a nemzetközi kereskedelemben résztvevő fejlődő országok a gazdasági fejlettségükhöz és történelmi hagyományaikhoz képest relatíve magas szintű környezetvédelmi, fogyasztóvédelmi és munkaügyi szabályozással bírnak.
[12] Számos fejlett és fejlődő országban (pl. Franciaországban, Írországban, Portugáliában, Indiában) vannak érvényben kvóták a rádióban vagy a televízióban játszandó hazai kulturális termékek arányát illetően; Kanadában korlátozni akarták az amerikai kábeltévék terjedését, ami a NAFTÁ-n belül okozott konfliktust. A nemzetközi kereskedelem és a kulturális szempontok összeütközéséről lásd Cable (1996).
[13] Említhetjük itt például a Védegyletet, vagy a Magyar Természetvédők Szövetségét, amely néhány évvel ezelőtt a MAI-ról közölt kritikus elemzéseket, de azóta is megjelentet a globalizációt bíráló anyagokat.
[14] Bár a jóléti állam, a munkavállalók érdekeinek védelmében Nyugat-Európában a szakszervezetek is hangoztatnak a globalizációt elutasító nézeteket, a „kritikai baloldal” számára ezek gyanúsak, akárcsak például Franciaországban a Le Monde Diplomatique körül szerveződő (a politikai baloldalról érkező) „szuverenista” globalizációkritikusok. Pontosan azért, mert a kritikai baloldal szerint túlságosan is nemzetállami keretekben gondolkodnak, ahelyett, hogy általános rendszer- (értsd: kapitalizmus-) kritikát gyakorolnának.
[15] Az ötlet a Nobel-díjas James Tobintól (Tobin, 1994) származik: 0,5 százalékos adót kellene kivetni
minden azonnali ügyletre, köztük a jövőbeli ügyletekre, opciós szerződésekre
vonatkozó deviza-átutalásokra. A cél az, hogy a spekulatív célú nemzetközi
pénzmozgások csökkenjenek; a befolyt adóösszeget pedig az
adósság-visszafizetési alapba lehetne utalni, illetve az ENSZ kasszáját
gyarapítaná. Nyilvánvaló, hogy egy ilyen adó kivetése lehetetlen a mai
intézményi feltételek mellett.
[16] Minderről lásd Dauncey (2001).